Volt egyszer egy magyar föstő, aki szép képeket föstött – olyan kissé zavartakat, de egyedi képeket. Ő volt Csontváry Kosztka Tivadar.
Elméne ő a múlt század elején egy buszos turista-csapattal dél felé, de lemaradván a csoporttól, azon vette magát észre, hogy nem is a tengerparton, hanem valahol a hegyek között vala.
Volt ottan egy szép kisváros, a siptárok városa, neve Mostar – nem összetévesztendő a
„most-sz@rtál?” viccesnek tűnő rokonhangzású kifejezéssel.
Nos, a föstő úr kerített a bazárban táblát, ecsetet, állványt, festéket, és mindezekkel jól megpakolva lebotorkált a kisváros közepén vágtázó folyóhoz, melynek neve: Neretva – nem beretva, az valami más…
Szegény ember ülepére esett a nagy súly alatt, és úgy ülvén, megkeverte a festéket, és lefestette azt a hidat, amelyen át a siptárok ünnepnapokon bizony csak díszes szőnyegeken keresztül közlekedtek – így fogadták ők 1910-ben Habsburg I. Ferencz József Őfőméltóságát…
Szóval ez lett a kép:
Így látta a föstő az Öreg Hidat.
Elfáradván a festésben, elaludt a Mester – zűrös dolgokat álmodott: zavargást, erőszakot, háborút, pusztítást. Fel is riadt hamar, és körülnézvén, látta a korábban általa megföstött hidat ilyennek:
Húha, kiszáradt a Mester szája, mint a folyó a híd alatt… Kapta kézbe ecsetét, hogy föstené le a hidat újfent, de hát a szerszám is, fösték is bé volt száradva…
Ugrik föl, szalad a bazárba, a hídon át, hogy vegyen föstéket, ecsetet, vagy legalább egy tekercs OrwoColor 135-36 típusú filmet…
Hát itt szaladna fel a hídra, de ez embert próbáló feladat:
Hát ebben a bazárban nem lesz kapható egy darabig sem Orwo, sem Hammerite…
Megyen szegény föstő bé a városba, keresni ott egy kevés föstéket, de csak ilyeneket látott:
Meg ilyeneket:
Most már szalada szegény zavarodott föstő, mert nem érté, mit képes tenni ember…
Na, végre, itt a nagyáruház, látni véli messziről körvonalait, tán még a feliratot is: KONZUM…
Szemüvegjét megtisztítja, oszt nézi a nagy házat:
Hát, itt sem kapni festő-anyagot… Szomorúan ballag vissza a folyó partjára, - kigondolta, szájában van még annyi nyála, hogy azzal feloldani tud egy pici föstéket, legfeljebb készül egy miniatúra – lekicsinyítve a szörnyűséget…
Lehuppanván fáradtam a majd’ évszázados helyére, nagyot köpve a száradt föstékbe szeme keresi a motívumot:
Vazze, amíg odavolt, ellopták a hidat!! Na ne!! Hát ilyen nincs!! Jobban nézi szegény csalódott föstő a romokat, hát megvan a híd, de bizony a fáradtságtól elgyengülve, a két napon át okádó kartácstól magába zuhanva… Vitte magával a siptárok szőnyegeit, álmait…
Elsírta magát a Mester, sírt, sírt, míg jött az éjszaka, oszt ő álomba sírta magát.
Nagyot aludt, nagyot álmodott: új hidat álmodott, napsütést, jókedvet, kékvizű folyót, kék eget, vidám embereket, siptárokat… Kinyitván csipás szemét, hunyorog a napsütésben:
Hiszen itt a híd, szebb, mint valaha! Van rajta egy tábla, hogy magyar mérnökök, építők tették ezt adakozott pénzekből – kihúzza magát a föstő: „Magyar vagyok”, ideje hazamenni, vár az otthon – de előtte még ecset, fösték, állvány helyett készít egy digitális fotót…
Hát így látta Csontváry az Öreg Hidat.
/E művet egy szomorú borús napon alkotta: Boha László Nagykanizsa/
Szeretném megköszöni, Lászlónak, hogy megmutatta nekem ezt a gyönyörű fogalmazást, örömmel tölt el, hogy az asztalok legmélyén mindig lapulnak gondolatok, amiket Mostarról alkotott képek őriznek.
Mostar az idetévedő turisták, felejthetetlen emléke lesz,ott lapul a szívekben Mostar igazi varázsa, aki járt már itt tudja!
Köszönjük László!
Így látta a föstő az Öreg Hidat.
Elfáradván a festésben, elaludt a Mester – zűrös dolgokat álmodott: zavargást, erőszakot, háborút, pusztítást. Fel is riadt hamar, és körülnézvén, látta a korábban általa megföstött hidat ilyennek:
Húha, kiszáradt a Mester szája, mint a folyó a híd alatt… Kapta kézbe ecsetét, hogy föstené le a hidat újfent, de hát a szerszám is, fösték is bé volt száradva…
Ugrik föl, szalad a bazárba, a hídon át, hogy vegyen föstéket, ecsetet, vagy legalább egy tekercs OrwoColor 135-36 típusú filmet…
Hát itt szaladna fel a hídra, de ez embert próbáló feladat:
Hát ebben a bazárban nem lesz kapható egy darabig sem Orwo, sem Hammerite…
Megyen szegény föstő bé a városba, keresni ott egy kevés föstéket, de csak ilyeneket látott:
Meg ilyeneket:
Most már szalada szegény zavarodott föstő, mert nem érté, mit képes tenni ember…
Na, végre, itt a nagyáruház, látni véli messziről körvonalait, tán még a feliratot is: KONZUM…
Szemüvegjét megtisztítja, oszt nézi a nagy házat:
Hát, itt sem kapni festő-anyagot… Szomorúan ballag vissza a folyó partjára, - kigondolta, szájában van még annyi nyála, hogy azzal feloldani tud egy pici föstéket, legfeljebb készül egy miniatúra – lekicsinyítve a szörnyűséget…
Lehuppanván fáradtam a majd’ évszázados helyére, nagyot köpve a száradt föstékbe szeme keresi a motívumot:
Vazze, amíg odavolt, ellopták a hidat!! Na ne!! Hát ilyen nincs!! Jobban nézi szegény csalódott föstő a romokat, hát megvan a híd, de bizony a fáradtságtól elgyengülve, a két napon át okádó kartácstól magába zuhanva… Vitte magával a siptárok szőnyegeit, álmait…
Elsírta magát a Mester, sírt, sírt, míg jött az éjszaka, oszt ő álomba sírta magát.
Nagyot aludt, nagyot álmodott: új hidat álmodott, napsütést, jókedvet, kékvizű folyót, kék eget, vidám embereket, siptárokat… Kinyitván csipás szemét, hunyorog a napsütésben:
Hiszen itt a híd, szebb, mint valaha! Van rajta egy tábla, hogy magyar mérnökök, építők tették ezt adakozott pénzekből – kihúzza magát a föstő: „Magyar vagyok”, ideje hazamenni, vár az otthon – de előtte még ecset, fösték, állvány helyett készít egy digitális fotót…
Hát így látta Csontváry az Öreg Hidat.
/E művet egy szomorú borús napon alkotta: Boha László Nagykanizsa/
Szeretném megköszöni, Lászlónak, hogy megmutatta nekem ezt a gyönyörű fogalmazást, örömmel tölt el, hogy az asztalok legmélyén mindig lapulnak gondolatok, amiket Mostarról alkotott képek őriznek.
Mostar az idetévedő turisták, felejthetetlen emléke lesz,ott lapul a szívekben Mostar igazi varázsa, aki járt már itt tudja!
Köszönjük László!